Oh, fuck it!

A kép most elég jól kifejezi a hangulatomat. Legszívesebben mindenkinek a képébe ordítanám, hogy Fuck you!. (nem, ez nem fuck it, de nem érdekel túlzottan)

Nem hiszem, hogy bármi komolyabb okom lenne erre, egész egyszerűen csak betelt a pohár. Éveken át hullottak bele a cseppek, és kezdem úgy érezni, hogy még egy-két ordítozás, ajtócsapkodás, verekedés, stb., és ténylegesen elegem lesz. 

Természetesen Te erről nem tehetsz. Tök mindegy, ki vagy, rohadtul nem a te hibád, hogy elegem van. Nem te tehetsz erről. Sőt, TE semmiről sem tehetsz. Nem tehetsz arról, hogy egy elcseszett gyerek vagy, nem tehetsz arról, hogy a "testem-lelkem nyomor, remegő térd, beszűkült gyomor". És sajnálom, ha utálod a CoD-t, de egész egyszerűen nem tudom másképp leírni az érzéseimet... Kellenek a dalok, kell a zene, és nem érdekel, ha ez Téged zavar, akárki is vagy. Az ÉN életem, az ÉN döntéseim. Lehet, hogy később megbánom őket, lehet, hogy falba verem miattuk a fejem, lehet, hogy sikoltani fogok, az is lehet, hogy fájni fog, de legalább elmondhatom, hogy ÉN tettem tönkre a SAJÁT életemet, és nem más. Persze, lehet, hogy Te is telítetted egy kicsit a poharat, de egy-két cseppnél többet nem tehettél bele. Tudod, úgy érzem, minden ember rakott bele egy kicsit az utóbbi időben... Nem sokat, de éppen eleget. És lehet, hogy ez az én hibám is. Idéznék egy kicsit: "Elviselhetetlen vagy, tudod?!" "Idióta barom!" "Nem vagy más, csak egy tehetetlen kurva!" "Nem elmondtam ezerszer, hogy ezt ne csináld? Elegem van belőled!" 

Az igazság az, hogy lehet, hogy neki elege van belőlem, de én már egyenesen utálom. És nem csak őt. Jóformán mindenkit. Kevés olyan ember van, akire, ha rákérdeznél, azt mondanám: "Igen, őt szeretem. Feltétel nélkül. Elfogadom olyannak, amilyen, mert ő is elfogad engem..." 

És akkor idézgetnék még egy kicsit, csak, hogy jobban örülj:

"Ha megdöglök egyszer, csak írjátok a síromra,

Nem mentem el, csak már nem annyira bírom ma.

Túl nehéz a lét, túl könnyű a vég,

A jobbakat úgyis az élet tépi szét.

Ha megdöglök egyszer csak írjátok a síromra,

Nem mentem el, csak már szarok rá a kínokra,

Túl nehéz a lét, túl könnyű a vég,

A jobbakat úgyis az élet tépi szét."

"Vagyok aki vagyok, még sosem voltam büszke,

Mindenkinek én voltam a szívében a tüske."

"Nehogy úgy rohadjak el, miután lemegy a függöny,

Hogy azt mondják, eltűntem, eddig ez volt a legjobb trükköm.

Nagyon szépen köszönöm, az összes rosszindulatnak,

Remélem, hogy sírom fölött majd röhögve mulatnak."

És végül:

"Minden ember gyarló, az őszinteség rég kihalt,
Miattatok feladnám, de az ösztönöm is élni hajt.
A gyávaságom vezérelt, de nem számolhat le velem
Elvesztem a reményt, mégis adj okot, hogy ne tegyem!"